Haldoklik a tenger

Haldoklik a tenger. Zivatar korbácsolja cseppjeit, de ő csak tűri alázattal, csendesen.

Orkánok fonata dúlja fel sikító felszínét, de fájdalma mosolyba fullad, kedvesen.

Vad, hömpölygő hullámok törik ketté egyenes termetét, mégis bírja a szenvedést,

Miközben kéri a mindenható, dühöngő, sötét eget hozzon rá enyhülést, vagy éppen feledést.

Haldoklik a tenger. Csak vonaglik, s dobálja felszínét, rettegve várva a múlást, s a holnapot,

Mert tudja, hogy mi vár rá, s azt is hogy holnap már oly szépnek fogja látni a tegnapot.

Még mindig csak kacag. Pedig nem érez nyugalmat, csak hurrikán pörgése okozta szédülést,

Ereje elgyengült, harcolni képtelen, s érzi, hogy nem lát már ezentúl, felhőkön átszitált napsütést.

Haldoklik a tenger. S kínfénybe öltözött villámok csipdesik szüntelen áttetsző, kék vizét,

Tomboló dörgésük lagúnák visszhangján elnyomja a szirének oly kedves, lágy énekét.

Lassan minden mi éke volt, oly távollá fakult s elérhetetlenné vált, akár a messzi végtelen,

De büszkén, s nevetve talpra áll, meggyötörve, keserűn, hiszen a bánattól megszűnni képtelen.