Örökségünk

lángokban vigyorgó poklok… s mindenhol égő pusztulás…
lelkünkben, torz örömök szülte aljasul kitervelt rombolás…
sírnak a fák s testüket elemészti a kapzsiság förtelmes szaga,
észre sem vesszük, mi bolondok, de lassan felvirrad felettünk az apokalipszis hajnala…

tudjuk, hogy fáj… minden átkozott tettünk, mégis vígan szenvedünk,
törünk, zúzunk, s építgetjük sznob, mohó, önző világi életünk,
taroljuk az élet kegyes, tüneményes, csodás, örökül kapott virágát,
nem törődve, gyermekeink, unokáink sorsával, csak élvezve a magunk pazar és fényes világát…

lángokban vigyorgó poklok… s még vörösen ébredő pirkadat…
láncfűrészek okozta sebek és halál… egyre közelebb, érzem, az alkonyat…
végtelen csonkok hűvös árnyékában tehetetlenül, zokogva összeroskadok,
s gondolkodom, szánalmas életem gyümölcseként gyermekeimnek, unokáimnak vajon mit adok?