Torz
erdőnek mélyén riadtan bujkálok,
Kegyetlen
fák között magamra vadászok.
Puskám
célkeresztje végigpásztáz rajtam,
Nincs
már menekvésem, magamra maradtam.
Becsukom
a szemem, futnom értelmetlen,
Vadász
ösztönömnek áldozata lettem,
A
cső rám mosolyog cinikusan, csendben,
S
létem csepegni kezd a vérző sebekben.
Éhes,
vad sakálok marcangolják testem,
Koncként
tépik széjjel, ahogy megérdemlem.
Meredt
kőbálványként némán, s tétlen állok,
Mert
már rég meghaltam… csak még nem tudjátok…
