Ének az esőben

Szakadt és zuhogott. Közben hangosan dörgött, majd fényesen villámlott.
S a nyárban felhevült testem a hűs esőcseppekben egyre csak ázott.
Oly jólesett. Szinte sercegett minden cseppje ahogyan a bőrömhöz ért,
S a kietlen mezőn, a földet ostromló égi könnycsepp csak nekem zenélt.

Egyedül voltam. De éreztem, ott van velem az egész Világegyetem.
A kín, a szenvedés, az öröm a vidámság, a gyűlölet, a szerelem.
Kitártam kezeim, hogy átéljem a hűvös zápor pókháló fonalát,
S a magamba szívhassam az ég villámok cikázta démonját, s angyalát.

Bolonddá lettem. Bolonddá tett a perc, a röpke és múló pillanat.
Táncoltam, s hangosan énekeltem, szabadnak, boldognak éreztem magamat.
Nem érdekelt sem a múlt, sem a jövő, se az, hogy lehet holnap meghalok,
Csak élveztem az eső mámorát, s a hátamon cseppekből született patakot.

Az igazgyöngyök csak peregtek, s éreztem, lábam a földet már nem éri el,
A hangulat keltette orkánban az örvény elsodort és az égig emelt.
Alattam szivárványszínben terült el a frissesség áztatta pompás világ,
S élénken táncoltam hangosan dalolva tovább az eső kedves dallamát.

Alábbhagyott. Kissé elcsendesedett. Énekemre rátelepedett a néma csend.
Az izgalmas pörgésben pezsgő, színes világot felváltotta a valóság, a rend.
Csak álltam ott borzongva, sírva, eltemetve borús könnyeim mögött,
Melyek szép lassan arcomon aláhullva elvegyültek a tiszta esőcseppek között...