Engedd, hogy röhögjek magamon...
Borjú képemen ajkaim szétterülnek a fülemig,
És ha visszhangot kelt a falakon,
Meglátod mosolyomból majd tébolyult vigyor születik.
Engedd, hogy nevessek kínomon.
Hogy lássa a világ, a szenvedés engem már nem tör meg,
Ronccsá vált szívemet kidobom,
Úgyis egy megdermedt, értéktelen, guruló kőtömeg.
Engedd, hogy sírjak is magamon,
S miközben a könnycsepp szomorú medret váj államig,
Barázdáktól átszőtt arcomon
Minden kiolvasható boldogságtól a legmélyebb bánatig.
Engedd, hogy zokogjak magamon,
Hisz mindenem elveszett mi valaha érték volt, számított,
S elszállt már minden alkalom,
Hogy valami változzék, pedig a remény oly sokat ámított...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése