Magányos lelkek

Egy vén hegedű húrjai hasítanak az éjben,
Melyet halk mantrák hangjai némítanak lassan el,
S álmatlanul bolyongó lelkek a sötétben
Siratják vissza múltjukat, telve még reménnyel.

Még látják az arcokat és érzik az illatot,
Mely boldogsággal simogatta szederjes bőrük,
Csak emlékek ködfátylán élve a holnapot,
Mert nap mint nap bűneiket számon kérik tőlük.

Zaklatott lelkek kik ádáz testüknek foglyai,
S bűnös porhüvelyüket levetnék, eldobnák messze,
De hozzá kötik őket a végzet kegyetlen béklyói,
Hordozva hátukon, megtörve, kínokkal telve.

Tudják, számukra tér, s idő bevégeztetett.
És hamis ábrándokba már nem kergeti szívük,
Elrontották sorsuk, s mindent amit lehetett,
Így a pokol tüzének lángja már fénylik előttük.

Csak lépnek és néznek tétován az éjszakában,
Megtörten számolják a bánatban eltelt napokat,
Rejtőzködve, szemlesütve élnek zord magányban,
Csak éjjel kísértenek, ne lássa senki arcukat.

Még hasítanak a hegedű húrjai az éjben,
Az álmok, vágyak eltűnnek, minden céltalan,
Bocsánattal nem szánják már őket nagyon régen,
Így szívük üres marad, üres és hontalan...