Meghalva a karjaidban

ott álltam, s könnyek közt néztem tehetetlenül, hogy eljő a kegyetlen és végtelen pillanat...

láttam szemeit lehunyva arcára mosolyt sző az ernyedés, s hogy a lelke szép lassan itt hagy...

búcsúzott volna de fájdalmadban már elhalt a hang... elhalt a szó, s a halk suttogás,

vigasztaló szavaim szelleme még szállt egy kicsit a szobában, majd köddé vált ,mint egy látomás...

ott álltam könnyek közt, megtörten, s zokogva átkoztam földet, poklot, mennyet és eget,

miért nem küzdött, mondabeli hősök lángjának hevében, hogy itt maradjon, ha annyira szeretett...

majd térdre rogytam, s kezem a kezébe olvadva sírtam el egy elkeseredett és bősz, de mégis igaz imát,

hogy hozza vissza az Úr a tegnapot, a múltat, a szépet, a kedveset és feledjük el örökre, de örökre a mát...

ott álltam könnyek közt, egyedül, s megismertem a fájdalmat, a kínt és a keserves szenvedést...

s bár tudtam, lelketlen testét ölelem, mégis bíztam a csodában, s az arcára tekintve vártam az ébredést...

de dermedt volt keze és fagyos a szoba, majd megszűnt a levegő, a könnycsepp, s csendben a szívdobogás...

s egymásra borulva, egymást átölelve, ernyedtség szőtte mosolyok szárnyain talált meg minket az elmúlás...