Nagyvárad

Nagyvárad… szárnyaló lelkem csendes, nyugodt, de színes Párizsa.

Kecses mosolyok, s szívből hulló könnyek emlékének oly kedves városa.

Hol Szent László lábnyomának porát kergeti még most is a történelem szele,

S amelynek ódon, rongyos várfalai között ott lebeg örökkön igaz, hős szelleme.

Nagyvárad… kinek földjéért hullott sok száz magyar vitéz vére,

Hogy nemes értékeket szülő emlékeket hagyhasson boldog gyermekére.

Épített, küzdött, emelt, s ha kellett igazáért merészen harcba szállt,

Védte a családot, a kultúrát, a nemzetet, s a megtépázott magyar határt.

Nagyvárad… varázsod még a régi, de száműzöttek sorsán osztozol.

Fátylakat húznak palotáid fölé, mert most torz idők kegyetlen nagyura bitorol.

Megcsúfolják évszázadok napsütésén megérlelt csillogó asszony-arcodat,

És mi már kevesek vagyunk és gyengék ahhoz, hogy megvívhassuk élet-halál harcodat.

Nagyvárad… szívem zugában mindig a legnagyobb szerelem maradsz,

A Körös-parti sétányon sirályok röptével hozod el a fűzfa barkákat érlelő tavaszt.

Hattyúk kecses szárnyalása díszíti a sások és nádasok ringó szellőben szőtt táncát,

Miközben csodás épületek százainak árnyéka követi a pezsgő habok eszement románcát.

Nagyvárad… Ady álmodta, Pece-parti káprázatos tünemény,

Művészek bohém világát átölelő menedék, ihlet, bizalom és remény.

Akárhogy verik majd hátadat ostorral, s te bármerre menekülsz, vagy szaladsz,

Szárnyaló lelkemnek akkor is örökké csendes, nyugodt és színes Párizsa maradsz.