sárgödrös
utakon, egy érzést hajszolok.
szétfolyó
lábnyomként olvadok, s úgy érzem meghalok…
mert
ő már nincs velem, s nem fogja két kezem,
hiába
vágyom rá, hiába szeretem.
szemének
tükrében, tomboló vágy ragyog,
mélysége
káprázat, s azt kérdem, vajon én hol vagyok?
a
lelke eltipor, az örvény elsodor,
de
nincsen menekvés, örökre birtokol…
vétkes
lelkek sűrű tengerében, nem tudjuk, merre sodor az idő,
a
végzet vadul forgó kerekében, hol vár minket majd egy kikötő.
ha
elveszett már majd minden reményünk, lesz ember, aki minket sírni
lát,
s
egy ölelés lesz majd a menedékünk, ha vándor lelkünk már
hazatalált.
jó
lenne repülni, olykor az ég felett,
felhőkön
táncolni, s kitárni őszinte szívemet.
várni,
hogy jő az éj, s vele a szenvedély,
mert
minden múló perc, számunkra egy esély…
átkarol
majd a csend, szavak nem kelletek,
lelkemet
zaklató érzelmek hagyom, hogy mennyetek,
hiába
akarom, elűzni nem tudom.
szívemben
emlékét örökre megtartom…
vétkes
lelkek sűrű tengerében, nem tudjuk, merre sodor az idő,
a
végzet vadul forgó kerekében, hol vár minket majd egy kikötő.
ha
elveszett már majd minden reményünk, lesz ember, aki minket sírni
lát,
s
egy ölelés lesz majd a menedékünk, ha vándor lelkünk már
hazatalált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése