Az
ódon, elhagyatott kastély kivénhedt termében egy bús zongora
alszik.
Utolsó
sóhaja a kottatartón hever, de hangja már régen nem hallatszik.
Magányosan
pihen, s közben szemére lassan leplet sző a hallgatás,
Mert
a csend emésztett falak között hosszúra nyúlt a szenvedés, a
kín, a vajjúdás.
A
kegyetlen idő vad forgása elgyengült lábain korhadt sebet ejtett,
S
a becsepegő eső málladozó testén szétfakított foltokat
felejtett.
Vászonnal
takart tükörben biztatja még torz romjait: Ne add fel a harcot!
Ám
minden napnak múló perce egyre közelebb hozza a fájó kudarcot.
De
egy napon, mikor a lila holdsugár alászállva táncot lejt az
éjben,
S
évek hosszú pókfonatán megcsillanva, merészen áttör a sötéten,
A
bús zongora húrjai felsírnak, s könnyeiből feltámad az ének,
Egy
új akkordot üt le a billentyű, már más értelmet adva a zenének.
Újra
él a terem, s visszhang szivárványán színessé lesz minden
néhány pillanatra,
Megreked
a világ, megáll az idő is, s tompán elmélázva a zenét
hallgatja.
Szíve,
s lelke zeng majd az élet szonáta pergő kottájának minden
félhangjában,
S
ha ereje elfogy, összeroskad végleg a végzetnek múló, sötét
homályában…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése