Őszi álmok

az élet vadon és gazos talaján virágzó mezőkről álmodtam.

morcos és sietős léptek közt, csak egy apró kis mosolyra vágyódtam.

őszi, magányos éjszakán a csillagot vártam, hogy felragyog,

sugara átölel engemet, s alt hangján megkérdi, hogy vagyok?

néztem a kihalt padoknak narancsban szunnyadó árnyékát,

a hulló és rezzenő levelek szellőben ringatott játékát.

láttam a meghajló ágakat, s a víztükrön fodrot vert érintést,

mely borzongva himbálja alakját, várva a megváltó ébredést.

csak álltam ott kémlelve a jövőt, s álmodtam újra az álmomat,

ledobva sorsomnak torz sarát, ledobva hordozott átkokat.

kezemben tartottam a tavaszt, pedig még dér volt az utcákon,

s lassan már hóköpeny csillogott a kopasz és száraz, bús faágon.

az éjszaka szép lassan tovaszállt, pirkadat költözött helyébe,

elvitte némán a szenvedést, fájdalmas könnyekkel szemébe.

az idő oly gyorsan eltelik, s én tovább lépkedek előre,

mert álom ami ma megszületik, de valóság lesz holnap belőle...