halkan
suttogják a füledbe forró csókjaim, szeretlek...
halkan
suttogják. mintha éreznék, többet már nem tehetnek...
mert
ez a szerelem, bár álom, mégis a valóság bimbóját bontó
gyönyör,
mely
boldogság harmatcseppje, és arcomon végigfutva kínoz, marcangol,
s gyötör...
halkan
suttogják a füledbe csókjaim, nélküled végem...
miközben
torz, magányos senkiként világi életemet remeteként éltem,
nem
volt érzés, nem volt könny, és szívemben sem volt maró
fájdalom.
de
most már foglak, átölellek, s a sors kezét vadul tépem, cibálom,
rángatom…
halkan
suttogják füledbe forró csókjaim, ne hagyj el...
nélküled
értelmét veszíti a hajnal, a reggel, a nappal és az éjjel.
megtanítottál
lelkem húrjain csodálatosan mély színfóniákat pengetni,
hát
nem foglak, a világ egyetlen kincséért sem, ily tehetetlenül
most elengedni…
halkan
suttogják a füledbe csókjaim, kellesz nekem…
minden
érintése bőrödön üzeni, maradj, maradj, maradj, velem!
simogatlak,
átkarollak. kegyetlen, s kíméletlen végzet, akkor is vele
maradok!
s
őrzöm utolsó percig álmát, fájdalmát, szenvedését… mert
csak az én kezemből vihetik el az angyalok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése