Bársonyos,
fehér hópelyhek szálltak a sötétben,
Kecses
tündértáncot lejtve a süvítő szélben.
Senki nem volt
künn az utcán, csak egy szegény árva,
Dideregve
lépegetett, alig bírta lába.
Lyuktól volt
ékes cipője, s tépett a ruhája,
Elemózsiát sem
látott napok óta szája.
Oly sok helyre
bekopogott alamizsnát kérni,
Elkergették, s
elzavarták. Már nem mert remélni.
Szenteste volt.
Békességtől, nyugalomtól teljes,
Ködbevesző,
halk harangszó törte át a csendet.
Minden háznál
gyertya égett, vígan ünnepeltek,
Meleg kályha
árnyékában friss kalácsot szeltek.
Ő csak álmodni
mert eddig melegről, kalácsról,
Kedves szóról,
ajándékról, s szerető családról.
Hogy díszes
fenyőfa alatt együtt ünnepeljen,
Meghatódva,
dallal várva Jézus megszülessen.
Észrevett egy
romos jászolt, s behúzódott oda.
Könnycseppjeivel
küszködve az egyik sarokba,
Letérdelt és
imádkozott, a Megváltót kérte,
Kitárva
gyermeki lelkét, költözzön szívébe.
Nem bírhatta
így sokáig, csöpp ereje fogytán,
Megviselten,
meggyötörten, szalma ágyra rogyván,
Becsukta fáradt
szemeit, s elaludt szép lassan.
Pedig minden
porcikája bizsergett a fagyban.
Csodás álom
leple alatt, nem volt végre árva!
S jóság fénye
virradt reggel a gyarló világra.
Önzés,
indulat, s irigység száműzötté lettek,
S az emberek
mosolyogva, őszintén szerettek.
Minden ami
körülvette kedves volt és meleg,
Felhők sem
takarták be a napsütéses eget,
Nem volt már
több szomorúság, éhezés és bánat,
S nem volt többé
olyan ember, ki beteg, vagy fáradt.
............................................................
Órák teltek el
a fagyban, mire rátaláltak.
Az angyalok
csöpp lelkével már a Mennybe szálltak.
S bár egy jó
szót sosem kapott, soha sem ölelték,
Boldog volt az
örök álma, hisz ott fenn szerették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése