Vihar

menydörgött... cikázó villámok tomboló, vad mérge között,

alant az égnek, de magasan a gyarló emberek vétkei fölött,

kik a hűs esőt várták, hogy lemossa lelki szennyük sarát,

miközben cinikus mosolyba rejtett örömmel élvezték egymás búját és baját...

elárasztott... sötét felhő volt, sötétebb mint a bűnösök lelke,

akik gőgösen néztek a jövőbe, mert maguktól el voltak telve.

akiket nem érintett meg érzelem, fájdalom, szánalom még soha,

s az érdekek bozontos szárnyain repültek velünk, vagy nélkülünk, ha kell bárhova...

de elvonult... itt hagyott magányt szenvedést, kínokat.

saját magunkba burkolt, öntudatlan, életet élvező bolondokat.

akiknek sorsa a tanulás, az emelkedés és a megtisztulás,

hogy a végzet törvényeit beváltva építsen, mit vasfogával felemészt a pusztulás...