Láttam...

Láttam leomlani szilárd szikla-hegyeket,

Tántoríthatatlan teremtményeit a kevély földnek,

Szabadnak született Pegazusok hátán nyergeket,

És vigyorgó emberek arcát, akik vad kéjjel gyötörnek.

Láttam bomlani elméket és szétesni lelkeket,

Görnyedten visító, vonagló testet ki könyörgi a halált,

Vihar illatából születni sötét, fekete felleget,

S a dühében tajtékzó villámot mely a szívekbe talált.

Láttam tévelygő vándort, az utca gyermekét,

Kinek szánalmas életébe mindenki csak belerúgott,

De senki nem próbálta meg felvenni lyukas cipőjét,

S lépni vele kettőt a rögös úton, amin idáig jutott.

Láttam hamis könnycseppet ajkakon pihenni

És megbánást, melyben bocsánatnál nagyobb volt a büszkeség,

Sírig tartó szeretetet az utcaajtón kimenni,

Miután a színes érzelmekből fátylat szőtt a szürkeség.

Láttam anyát temetni ártatlan gyermekét,

S a fájdalmak kapuján bekopogni hallottam a tébolyt,

Aki szédülve forgatta a sors zord kerekét,

Mert nem volt egy bátor ki elé áll és kimondja, elég volt.

Most, csak magamat látom zsúfolt álarcok mögött,

S a körülöttem bomló és széteső ingatag, buja, vad világot,

De hallgatok, s elvegyülök a többiek csendes léptei között,

Miközben szívem mélyén én már csak a megváltó jóra várok….