Mesék

Valahol a lelkem mélyén bujdokolnak még mesék,

Nincs már színük, megfakultak… fehérek és feketék.

Bennük ősz szellemek őrzik elmúlt hősök illatát,

Ábrándos lidércet várva, s a soha nem jövő csodát.

Olykor kétely szorul belém mikor újra hallgatom,

Más a lényeg, más a hangsúly és más mára a tartalom.

Az élet palástja rajtam, megváltoztat, meglehet,

Fel kell ébresszem magamban, fel újra, a gyermeket.

Éreznem kell megint a jót, s a szépet ,mint hajdanán,

Mintha lelkem bús meséjét gyermekszívvel hallanám.

Tudnom kell, hogy ki a gonosz, ki a hős, s én hol vagyok,

Azt, hogy jó úton járok-e, mit kívánok, s akarok.

Hinnem kell megint a mesét, s átélnem minden sorát,

Hogy bearanyozhassa majd a múló létem alkonyát.

És ha kedves mosolygással kopogtatnak az esték,

Tudni fogom, lelkem mélyén bujdokolnak még mesék…