Magányos vándor

bús, magányos vándor, rogyadozó lábon,
a végzet útját járja, át a nagyvilágon.
néma lábnyomain múlást hint egy szellő,
és a vihart hozó zord, fekete felhő.

esőcseppek zúzzák alázatos testét,
kínzó sorskönnycseppek oldják bűnös lelkét.
szétázott foszlányként táncol az esőben,
s élet-halál harcot vív a keringőben.

a megkopott idő fakítja a csendet.
káosz orgiából szüli meg a rendet.
nem volt szerencséje. lelke sajgó élet,
nem kapott kegyelmet, még most sem ért véget.

folt ízű ruháját még a szelek tépik,
megrokkant mosolyát, szánakozva nézik.
mégis büszkén feláll, s feltekint az égre,
holnap talán rálel... rá, a menedékre...